2018. március 10., szombat

Robin O'Wrightly: Emlékkönny






Az ​első világháború végén, a gyűlölet és félelem káoszában szerelem bontakozik ki egy fiatal francia katona és egy falusi magyar leány között…
Lehet-e „ez egy gyönyörű barátság kezdete”? Van-e közös jövőjük a trianoni békeszerződés árnyékában? Felvállalják a szerelmüket, vagy elsöpri őket a történelem vihara? Átjutnak-e a leszármazottaik a hazugság folyondárján? Ki mondja ki az igazságot? Összetalálkozik-e a két ág, mielőtt beköszönt a halál? A szeretet mindig győz, vagy most az egyszer veszít?
Az Emlékkönny minden kérdésre megadja a választ.
„Ha ez csak az én történelmem lenne, azt mondanám: száz év? Vagány! De ez nem csak az enyém. Sokan vagyunk így.” (a szerző)
„A múltat nem változtathatjuk meg, csak megismerhetjük. A jelen az, amelyet meg kell élnünk, és a jövő az, amely formálható.” (zen bölcsesség)
1920-tól 2015-ig csaknem száz év pereg le, amelyben egy megrendítő családi legendárium tárul fel faktoid fikció (tényszerű információkon alapuló, kitalált elemekkel kevert irodalmi mű) formájában.
A könyv célja a halottak hazugságból való megtisztítása, a bűneik feloldása, és az igazság kimondása az emberiség fennmaradásának örök üzenetével.

Robin könyveivel még csak most ismerkedem. Tetszik a stílusa, a sokrétűsége. Abszurd humorban nagyon jó, kíváncsi voltam, egy sokkal komolyabb könyvben milyen. Nem kellett csalódnom, igazán jó. Ha kevés időd van ne kezdj bele, mert nem fogod könnyen abbahagyni. Én egy hónapig olvastam, és pont az időhiány miatt. Aztán már annyira magával ragadott a történet, hogy inkább gyorsan befejeztem. Mondjuk jó volt ennyi ideig olvasni. Mert amit olvastam elgondolkodtatott, újra és újra azt vettem észre, hogy a könyvre gondolok és az én nagymamámra, akinek szintén nem volt könnyű élete és amiről szintén nem szeretnek beszélni a családtagok.
Ott voltam az első világháború után a kis faluban, a szerelmes Évával és Jean-Pierrel, Istenem. Micsoda szerelem és micsoda sors. Amikor bárhogy döntesz, nem jó döntést hozol. Nagyon nehéz lehetett Évának, egyedül. Család nélkül. Még jó, hogy lettek barátai. Hogy fel tudott állni és igyekezett teljes életet élni, még ha önmagának hazudott is. Annyira drukkoltam nekik...
Teltek az évek és bizony el kell ismernem én Pált nem kedveltem meg, Ginát meg nem mindig értettem. Én nem tudtam volna azt tenni amit Ő, de hát mindenki más.
Simo és Olivier, "Két szőke, kékszemű, babaképű kisfiú – persze maguk voltak az ördögök, ha arról volt szó. De mindent elintézett egy mosoly és a kegyetlenül hatalmas dumájuk."
Olit nagyon megszerettem, a bátyját viszont alig ismertük meg, sajnos. Jó lett volna belelátni egy kicsit abba, miként élte meg Simo és Pál Gináék lépését.
Kedvenc szereplőm, nincs kimondott kedvencem. Mindenki kedveltem valamilyen szinten.
Na jó Jean-Pierret talán egy kicsit jobban :) Nagyon tudott szeretni, megértő volt és kedves.

Milyen kegyetlen sokszor az élet, egy döntés, egy pillanat, utána pedig minden következményét viselned kell. Ha jó, ha rossz.

Köszönöm szépen a lehetőséget kedves Robin O'Wrightly. Maradok hű olvasód :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése